[ Pobierz całość w formacie PDF ]
kezem ilyen borzalom.
Föltette a lemezt: egy Chopin-nocturne szállt a levegQben, olyan
finoman, olyan tisztán, hogy Joy csak szégyenkezni tudott, ha saját
erQtlen játékára gondolt.
Amikor a lemez lejárt, a professzor Joyt egy fényképhez vezette, amely
a falon lógott: két kéz pihent a billentyqkön, gyönyörqen formált, erQs,
határozott kezek, olyan elevenek, hogy az ember szinte hallani vélte az
ujjak alól áradó muzsikát.
- Ezek a kezek játszották a nocturne-t.
Joy akkor elsírta magát, a professzor pedig gyöngéden megsimogatta
fejét. Hogy miért sírt, szánalomból-e vagy szégyenérzetbQl önmaga
miatt, azt nem tudta. Amikor végre fölszáradtak könnyei, a professzor így
szólt:
- Ha tanítványom akar maradni, gondolatban mindig ezt kell látnia és
hallania, nem pedig azt, amit a valóság mutat az óráinkon. S ha van ereje
hozzá, sikerülni fog. De ha nincs, azt is megértem, s fájó szívvel bár, de
lemondok majd egy kiváló tanítványomról.
Joy megmaradt tanítványának, és megtanulta szeretni még e
szétroncsolt kezeket is. Romantikus, kislányos rajongás volt, teli
szánalommal, teli fölháborodással és gyqlölettel azok iránt, akik
tönkretették ezt a kezet.
Most a szánalom visszatért, de a fölháborodás és gyqlölet szétfoszlott
valahol az évek országútján. Már csak arra emlékezett, hogy a professzor
története egyike annak a sok-sok tragédiának, amely Németországban -
egy örökre letqnt Németországban - lejátszódott. Tönkretették egy
világhíres, mqvészete tetQpontján álló muzsikus életét. A dachaui
koncentrációs táborba vitték, és amikor kikerült onnét, már nem
folytathatta mqvészi pályafutását.
Sidneyben kezdett új életet, mint zenetanár - s micsoda zenetanár! Joy
egy másodpercre újból ízlelte a zongoraórák gyönyöreit. Azután, a
háború végével, a professzor visszatért Németországba. És itt
nyilvánvalóan kudarc várta.
Joy a professzor nyqtt arcát, beesett szemét vizsgálgatta, és
megrendültén emlékezett vissza az ünnepségre, amelyet tanítványai, nem
sokkal a háború után, ötvenedik születésnapja alkalmával tiszteletére
rendeztek. Szinte hallani vélte a kirobbanó kacagást, amikor a professzor
mély lélegzetet vett, arcát fölfújta, hogy megpróbálja egyszerre kioltani
mind az ötven gyertyát.
Most legfeljebb hatvan s egynéhány éves lehet, de már nagyon is
megtört, elaggott ember.
A professzor gondolataiba merülve hallgatott, a játszadozó
gyermekeket figyelte.
- Ez az egy gyermeke van?
- Nem. Van még egy kislányom, hároméves, de Qt az anyámnál
hagytuk.
- Igen, igen - mormolta a professzor, majd újból hallgatásba merült.
- És ön, professzor úr? - kérdezte Joy gyöngéden.
Az nem felelt. Joy azon tqnQdött, hallotta-e egyáltalában a kérdést. De
késQbb mégis megszólalt:
- Visszatérnek Ausztráliába?
- Hogyne, természetesen.
- Akkor talán elmondom. Emlékszik, ugye, hogy a tanítványaimnak
mindig csak életem szép élményeirQl beszéltem?
- Nagyon is jól emlékszem. A koncertjeirQl mesélt. London, Párizs,
Berlin, Róma, New York! Olyan romantikusnak találtuk.
- RészemrQl meg, attól tartok, egy kis hiúság volt benne. De meg kell
bocsátania. Csak emlékeimben éltem.
- Megbocsátani? Hiszen odavoltunk a történeteiért. Emlékszem, mintha
csak tegnap lett volna, amikor arról a koncertjérQl mesélt, amelyen az
Emperor-zongoraversenyt játszotta Toscaninivel. Épp valamelyik este
gondoltam önre abban a csodálatos ultramodern üvegteremben, ahol
Helmut Roloffot hallottam a berlini filharmonikusokkal, és Herbert von
Karaján vezényelt.
- Ne nevezze, kérem, Emperornak - helyesbítette a professzor. - Az az
Esz-dúr zongoraverseny.
- Bocsásson meg. Még nem felejtettem el az ön ellenszenvét az ilyen
romantikus becenevek iránt, csakhogy az ember oly könnyen visszaesik
régi rossz szokásaiba.
Joy megint úgy érezte, a professzor nem figyel rá. De aztán az öreg
hirtelen elhatározással felé pillantott:
- Ön tehát már férjes asszony, s gyermekei vannak, akiket óvnia kell.
Kötelességem tehát, hogy elmondjam önnek tanulságos történetemet.
Beesett szemét Joy szemébe mélyesztette. Az asszony visszahQkölt. Ha
talált volna valami kifogást, elmenekült volna. Sehogy se volt ínyére,
hogy a ragyogó jelenre árnyékot vessen egy régi történet, amely már
senkinek nem lehet hasznára.
A professzor, mintha csak olvasott volna Joy gondolatai között, így
folytatta:
- Nem mondanám el, ha hazám a háború után megváltozott volna, s
reményeim megvalósultak volna benne. De csalódnom kellett. A
gonoszság, amely tönkretett engem és a családomat, még él, és élnek a
gonosz emberek, s ismét Qk uralkodnak rajtunk. Nem azért mondom el a
történetemet, hogy szánalmat keltsek. A szánalom órája már a múlté.
[ Pobierz całość w formacie PDF ]